Biológiatanár

1. ábra: Salátaboglárka (Fotó: Kriska György)

A salátaboglárka nitrogén- és vízigényes növény domb- és hegyvidéki nedves réteken, lomberdőkben, ártéri erdőkben, patakok mellett gyakran tömeges megjelenésű. Kertbe telepítve gyorsan elszaporodik, így városi körülmények között is sokfelé előfordul (1. ábra).

A salátaboglárka lágyszárú, évelő növény. Virágai március végétől májusig nyílnak. Június elejére a növény földfeletti részei elpusztulnak és a következő tavaszig apró gyökérgumóiban él tovább a talajban.

2. ábra: A salátaboglárka gyökérgumói (Fotó: Kriska György)

Rövid földfeletti életciklusa miatt erőteljes fotoszintézist kell folytatnia, hogy gyökérgumiban kellő mennyiségű tápanyagot, keményítőt tudjon felhalmozni a túléléshez. Emiatt élőhelyén tavasszal szinte teljesen elborítják a talajfelszínt levelei (3. ábra).

3. ábra: A talajfelszínt elborító salátaboglárka levelek (Fotó: Kriska György)

A növény 5–15 cm-es heverő száráról hosszú nyelű, szív vagy vese alakú levelek erednek. A fényes zöld levelek szőrtelenek, csipkések vagy ép szélűek. A levélnyelek tövében sarjrügyek fejlődhetnek (4. ábra).

Kissé csípős ízű leveleit leforrázva salátaként fogyasztják, ám megjegyzendő, hogy a salátaboglárka minden részében méreganyag termelődik, ezért mérgező növény. A méreganyag a fiatal levelekben olyan kis koncentrációban van jelen, hogy kisebb mennyiségben, alkalmanként elfogyasztva nem okoz kellemetlen mellékhatásokat. Egykor a skorbut megelőzésére és gyógyítására használták. Gumója levét szemölcsök és aranyér ellen használták.

4. ábra: Salátaboglárka (Fotó: Kriska György)

Virágában 5 csészelevelet és 5 sziromlevelet láthatsz egymással váltakozó helyzetben. A porzók és a különálló, 1-1 termőlevélből kialakult termők spirálisan helyezkednek el. A termők magházaiból tüszőtermések fejlődnek, amelyek együttesét tüszőcsokornak nevezzük (5-6. ábrák).

5. ábra: A salátaboglárka virága (Fotó: Kriska György)

6. ábra: A salátaboglárka virágporszemeinek fénymikroszkópos képe (Fotó: Kriska György)

7. ábra: Kisnagyítású fénymikroszkópos kép a salátaboglárka levélfonákának levonatáról Fotó: Kriska György)

A salátaboglárka simafelszínű levelének fonákáról készítsünk levonatot. A színtelen körömlakkal bevont levélfelszínről lehúzva a lakkhártyát nyomjuk rá ezt a felső felszínével egy száraz tárgylemezre. Ezután már vizsgálható is fénymikroszkóppal a preparátum. Már kisnagyításon is felismerhetők a levélér lenyomatok és a szorosan záródó epidermiszsejtek rétege (7-8. ábrák).

8. ábra: Erősebb nagyítású fénymikroszkópos kép a salátaboglárka levélfonákának levonatáról Fotó: Kriska György)

Az erősebb nagyítású képeken megfigyelhető a gázcserenyílás felépítése és esetenként megkülönböztethetők az alapsejtek a zárósejtek melletti kisebb melléksejtektől, melyek a gázcserenyílás részét képezik. A zárósejtek körül megjelenő karima arra utal, hogy ezek egy bemélyedésben az úgynevezett külső légudvarban helyezkednek el (9. ábra).

9. ábra: Különböző nagyítású fénymikroszkópos képek a salátaboglárka levélfonákának levonatáról Fotó: Kriska György)

A levélfelszínről is érdemes levonatot készítenünk. Itt ugyanis a szorosan záródó hullámosfalú epidermisz alapsejtek mellett gázcserenyílásokat is találunk, ha nem is olyan sűrűn, mint a levélfonákon (10. ábra).

10. ábra: Levélszín levonatának fénymikroszkópos képei ferde megvilágítás mellett (fotó: Kriska György)

A salátaboglárka gyökere igen vékony, így nem igazán alkalmas objektuma a fénymikroszkópos vizsgálatoknak, ugyanakkor a gyökérgumókból könnyen készíthetünk keresztmetszeteket (11-12. ábrák). Ezek a metszetek a nagy mennyiségű keményítőt raktározó alapszövet mellett a gyökér szállítószövetét is jól szemléltetik.

11. ábra: A salátaboglárka gyökérgumói (Fotó: Kriska György)

12. ábra: Lugol-oldattal megfestett gyökérgumó részlet fénymikroszkópos képe gyökérszőrökkel és keményítőszemcsékkel telt kéregparenchima sejtekkel (Fotó: Kriska György)

A metszetekből lefedéskor nagymennyiségű keményítőszemcse szabadul fel, amiket érdemes Lugol-oldattal (kálium-jodidos jódoldat) megfestenünk. Már 1-2 csepp hozzáadása után is megjelennek a lila színű és a túlfestődött fekete szemcsék (13. ábra). 

13. ábra: A gyökérgumó Lugol-oldattal megfestett keményítőszemcséinek fénymikroszkópos képe (Fotó: Kriska György)

A gyökérgumó jelentős vastagságot elérő kéregparenchimáját keményítőszemcsékkel tömött sejtek töltik ki (14 ábra).

14. ábra: Lugol-oldattal megfestett keményítőszemcsék a gyökérgumó kéregparenchima sejtjeiben különböző nagyítású fénymikroszkópos képeken (Fotó: Kriska György)

A gyökérgumó metszetén jól tanulmányozható a salátaboglárkának, ennek az ősi kétszikű növénynek a gyökérfelépítése is.

A metszeten kívülről befelé haladva a gyökérszőrökkel borított rizodermiszt a keményítőraktározó kéregparenchimát elhagyva a központi hengert kellene látnunk (15. ábra). Ennek vzsgálatához viszont mindenképpen érdemes elvégeznünk egy toluidinkékes festést.

15. ábra: Festés nélkül a gyökérgumó metszetén nem igazán ismerhető fel a központi henger szerkezete (Fotó: Kriska György)

A gumómetszetben 10-20 másodperces toluidinkékes festést követően már jól felismerhetők a központi henger és ennek részei (16-18. ábrák).

16. ábra: Toluidinkékkel megfestett gyökérgumó metszet fénymikroszkópos képe (Fotó: Kriska György)

A kéreg legbelső sejtsora az endodermisz. Ennek a központi hengert palástszerűen körülvevő sejtrétegnek fontos szerepe van a talajból felszívott oldatok szállítószövetbe való továbbításában. Az endodermisz megaladályozza a sejtfalak réseiben és a setfal és a sejthártya közötti anyagáramlást. Az endodermiszen keresztül csak úgy juthatnak át az oldatok, ha molekuláik belépnek az endodermisz sejtek plazmájába, ami kontrollált anyagfelvételt biztosít a növény számára.

17. ábra: Toluidinkékkel megfestett gyökérgumó metszet erősebb nagyítású fénymikroszkópos képe (Fotó: Kriska György)

A központi henger endodermisszel szomszédos külső sejtsora a perikambium. Ez az osztódószövet teszi lehetővé a gyökér másodlagos vastagodását, az oldalgyökér és a másodlagos bőrszövet képzését. A salátaboglárkánál azonban ez a sejtréteg elveszti működőképességét, a gyökér nem vastagodik másodlagosan. A központi hengerben a szállítószövetek egyszerű, háncs- és fanyalábokba szerveződnek, melyek váltakozva helyezkednek el és parenchimatikus sejtek választják el őket egymástól. Különösen a fanyaláboknál figyelhető meg jól, hogy az elsőként képződött kisebb faelemek a kerület felé, míg a később létrejövő nagyobbak a központ felé helyezkednek el. Legbelül bélparenchima figyelhető meg. A salátaboglárkára 3-4 fanyalábos szerkezet jellemző, de a fenti képeken 6 fanyalábos központi hengerre láthatunk példát.

18. ábra: Toluidinkékkel megfestett gyökérgumó metszet erős nagyítású fénymikroszkópos képe (Fotó: Kriska György)

Irodalom

Bóka K., Jakucs E., Kristóf Z., Vági P. (2005) Növényszervezettani gyakorlatok I. Nemzeti Tankönyvkiadó, 201. o.

Kriska Gy. (2011) Biológia érettségire felkészítő. Fotoszintetizáló szervezetek I. Nemzeti Tankönyvkiadó, 160. o. + DVD

Kriska Gy. (2012) Biológia érettségire felkészítő. Fotoszintetizáló szervezetek II. Nemzeti Tankönyvkiadó, 203. o. + DVD

TUDÁSELLENŐRZŐ FELADATOK