Biológiatanár

Hidrák

Kicsinységük miatt a hidrákat gyakran csak vaktában tudunk gyűjteni. Ilyenkor a tóból kiemelt hínárnövényzetet ablak közelbe állított akváriumba helyezzük. A hidrák már másnak kiülnek az akvárium ablak felöli üvegfalaira, ahonnan szemcseppentővel választhatjuk le őket. A cseppentő csúcsával addig piszkálgatjuk a hidrát, amíg el nem engedi az aljzatot, majd a lesüllyedő példányt felszippantjuk.

csalánozók többsége tengeri állat, mint például a korallok, tengeri rózsák és egy kivétellel a medúzák. Nevüket a zsákmányszerzésben fontos csalánsejtjeikről kapták. A csalánozók valódi szövetes állatok, testfelépítésük ősi sugaras szimmetriájú. Két megjelenési formájuk van, a helytülő polip és a szabadon úszó medúza alak. A polip ivartalanul, bimbózással, míg a medúza ivarosan szaporodik.

1. ábra: Közönséges hidrák (Fotó: Kriska György)

Az édesvízi csalánozók medúza alakja egy faj kivételével elcsökevényesedett és a polippal összenőtt ivarszervvé alakult. Ezért nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy az édesvízi hidrák (1. ábra) nem azonosak a polip alakkal! Az édesvízi csalánozók tápláléka főleg alsórendű rákok és kisebb rovarlárvák közül kerül ki, amelyek ha egyszer hozzáérnek a hajladozó tapogatókhoz, akkor már ritkán kerülik el a bekebelezést.

Hidrák

Kicsinységük miatt a hidrákat gyakran csak vaktában tudunk gyűjteni. Ilyenkor a tóból kiemelt hínárnövényzetet ablak közelbe állított akváriumba helyezzük. A hidrák már másnak kiülnek az akvárium ablak felöli üvegfalaira, ahonnan szemcseppentővel választhatjuk le őket. A cseppentő csúcsával addig piszkálgatjuk a hidrát, amíg el nem engedi az aljzatot, majd a lesüllyedő példányt felszippantjuk.

2. ábra: Zöld hidra fénymikroszkópos képei (Fotó: Kriska György)

A zöld hidra (Hydra viridissima) az egyetlen európai csalánozó, amely zöldmoszatokkal él szimbiotikus kapcsolatban (2. ábra). Az algák védetten fejlődhetnek testében, míg ő táplálékhoz jut fotoszintézisük révén. A kölcsönösen előnyös kapcsolat ellenére ragadozó életmódját sem adta fel, így jól használható táplálkozási vizsgálatban. Összehúzott állapotban 1-2 mm-es, de kinyúlva akár 15 mm hosszú. Kisebb tavakban és síkvidéki patakokban él. Gyakori a termálvizű medencékben a hínárnövényzeten, de jég alól is gyűjthető.

A sárgás-barnás színű közönséges hidra (Hydra vulgaris) dús növényzettel benőtt patakokban, holtágakban és tavakban gyakori. Itt többnyire a gyökerező hínár (pl. békatutaj, tündérfátyol) vízfelszínen úszó leveleinek fonákáról csüng lefelé (3-4. ábrák).

3. ábra: Közönséges hidrák aljzaton (Fotó: Kriska György)

4. ábra: Közönséges hidra a vízfelszínen (Fotó: Kriska György)

A sárgás-barnás színű közönséges hidra (Hydra vulgaris) dús növényzettel benőtt patakokban, holtágakban és tavakban gyakori. Itt többnyire a gyökerező hínár (pl. békatutaj, tündérfátyol) vízfelszínen úszó leveleinek fonákáról csüng lefelé.

https://youtu.be/nc_tI-BnXDE

A barna vagy nyeles hidra (Pelmatohydra oligactis) nagyobb állóvizekben él. 30 mm-es áttetsző testéről általában 6 fonálszerű tapogató ered, amelyeket akár 25 cm–re is kinyúlnak. Általában a vízinövények szárához, a levelek alsó felszínéhez, gallyakhoz és a kövek felszínéhez kapcsolódik. Megzavarva nehezen felismerhető kis barna csomóvá húzódik össze. Váltivarú, ősszel és télen jelennek meg ivarérett egyedei.

A hidra testfelépítése

A hidra megnyúlt hengeres teste a talpkoronggal rögzül az aljzathoz. A másik póluson található a szájnyílás, amely a szájkúp közelében nyílik. Itt találhatók sugaras elrendeződésben a hidra tapogatói is, amelyeket elsősorban a zsákmányszerzéskor használ (5. ábra).

5. ábra: Zöld hidra tapogatók (Fotó: Kriska György)

A testfal három rétegű. A külső és belső sejtréteg között kocsonyás köztilemez alakul ki, mely a medúzákban jelentős vastagságot is elérhet, míg a hidrákban néhány tized-mikrométeres. A külső sejtréteg főleg hámizom sejtekből áll. Ezek alapi részén a test tengelyével párhuzamos lefutású összhúzékony izomfonalak vannak, amelyek összehúzódásukkor jelentősen megrövidítik a testet. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha a víz alatt gyanútlanul nyújtózkodó hidrához hirtelen hozzáérünk.

A belső sejtrétegben is vannak hasonló sejtek, de azokban az izomfonalak lefutása merőleges a tengelyhez viszonyítva. Ezek az izomszálak az állat megnyúlásakor húzódnak össze. A külső sejtrétegben idegsejteket is találunk, amelyek nyúlványaikkal kapcsolatban állnak egymással és a hámizom sejtekkel. Ezek képezik a csalánozókra jellemző központ nélküli diffúz idegrendszert, amely elsősorban a mozgást, növekedési és fejlődési folyamatokat irányítja.

A hidrák többnyire egyhelyben ülnek, de az aljzaton araszoló vagy bukfencező mozgással is képesek a helyüket változtatni. Ha szeptember, október táján gyűjtünk hidrákat, akkor testükön a tapogató és a talpkorong között kiemelkedéseket találhatunk. A karok közelében a heréket a talpkorong közelében a petefészket. A kirajzó hímivarsejtek megtermékenyítik a petét, mely nem sokkal később kiszabadulva a petefészekből embrió állapotban betokosodva várja a tavaszt, hogy tovább fejlődhessen. A hidrák ivartalan szaporodása a bimbózás. Ilyenkor az állat oldalán egy vagy akár több kinövés jelenik meg, mely egyre inkább felveszi az anyaállat formáját és méretét (6. ábra).

6. ábra: Bimbózó zöld hidra (Fotó: Kriska György)

A hidra regenerációja

A hámizom sejtek között gyakoriak a kevéssé differenciált sejtek, amelyekből még bármilyen sejt létrejöhet. Ezek jelenlétével magyarázható a hidra nagyfokú regenerációs képessége és nevük eredetében is ez a tulajdonságuk a meghatározó. A mitológia szerint a lernai hidra egy víziszörny volt, amit Heraklésznek kellett elpusztítania. Ez igen nehéz feladatnak bizonyult, mert ha levágta a szörny kilenc feje közül az egyiket, akkor ahelyett mindjárt kettő nőtt. Végül is Heraklész unokaöccsének segítségével úgy pusztította el a fenevadat, hogy égő üszökkel égette ki a levágott fej helyét így akadályozva meg az állandó regenerációt.

Ha egy kinyújtózó hidrát keresztbe kettévágunk, akkor már másnap megfigyelhetjük, hogy a hátulsó rész vékony tapogatókat növeszt, míg az elülső félnek talpkorongja fejlődik. 

A hidra táplálkozása

A csalánozók névadó sejtjei a csalánsejtek. Ezek a külső sejtrétegben találhatóak és a zsákmányszerzést szolgálják (7. ábra).

7. ábra: Közönséges hidra tapogatói csalánsejtekkel és két kiszabadult csalántok (kiskép). Fénymikroszkópos képek (Fotó: Kriska György)

Belsejükben van a csalántok a feltekeredett csalánfonallal. Érintésre a csalánfonal kipattan, és a rajtalévő nyíláson keresztül a tok méreg vagy ragasztó anyagai a zsákmányba kerülnek. A csalánsejtek működésüket tekintve sokfélék lehetnek, és többedmagukkal ütegekbe tömörülnek főleg a tapogatók környékén.

8. ábra: Vízibolhát zsákmányoló közönséges hidra (Fotó: Kriska György)

9. ábra: Bolharákot zsákmányoló közönséges hidra (Fotó: Kriska György)

A hidrák tápláléka főleg alsórendű rákok és kisebb rovarlárvák közül kerül ki, amelyek ha egyszer hozzáérnek a hajladozó tapogatókhoz, akkor már ritkán kerülik el a bekebelezést (8-12. ábrák).

10. ábra: Vízfelszínről csüngő közönséges hidrák vízibolhával táplálkoznak (Fotó: Kriska György)

A csalánozó karjai segítségével gyömöszöli be a zsákmányt tágulékony űrbelébe, amely gyakran a hidránál nagyobb zsákmányt is képes elnyelni, miközben felveszi az áldozat alakját.

11. ábra: Zöld hidra vízibolhát zsákmányol. Fénymikroszkópos képek (Fotó: Kriska György)

12. ábra: Közönséges hidra és bimbója is vízibolhát kebelezett be. Fénymikroszkópos kép (Fotó: Kriska György)

A kinyújtózott hidra tapogatói közelébe jutatott táplálékkal mi is részesei lehetünk a furcsa zsákmányszerzésnek. A zsákmány feldolgozása az űrbélben kezdődik meg, és a belső rétegben fejeződik be.

Az édesvízi fátyolosmedúza

13. ábra: Édesvízi fátyolosmedúza (Fotó: Kriska György)

 A hazai csalánozók kuriózuma az Amerikából behurcolt édesvízi fátyolosmedúza (Craspedacusta sowerbyi), amely polip és medúza alakkal is rendelkezik (13-14. ábrák). Ez az élőlény a kavicsos medrű bányatavak és holtágak lakója, ahol planktonikus élőlényekre vadászik. Különösen a meleg nyári napokon figyelhetjük meg a 2 cm-es állatok tömegeit ezeken az élőhelyeken.

14. ábra: Édesvízi fátyolosmedúza tapogatói (Fotó: Kriska György)

A medúza a külső és az alsó ernyőből áll melyeknek találkozásánál erednek a tapogatók. Az alsó ernyő középső szájrészénél van a szájcső a szájnyílással a végén. A szájcső az űrbél központi részébe, a gasztrális üregbe vezet, ahonnan az ernyő széleihez sugárirányú csatornák vezetnek. Az ivarosan szaporodó medúzák nyár végén elpusztulnak és csak a csillóslárváikból kifejlődő néhány milliméteres, polipalakjuk telel át. A polipalak érdekessége, hogy két polipból áll, ezért az édesvízi fátyolosmedúzát korábban kétpolipos medúzának nevezték.

Az édesvízi fátyolosmedúza táplálkozása

15. ábra: Édesvízi fátyolosmedúza vízibolhával táplálkozik (Fotó: Kriska György)

Ha a medúzákat tartalmazó akváriumba élő vízibolhákat öntünk, akkor megfigyelhetjük, a medúza táplálkozásának folyamatát. A csalánsejtek legtöbbször a szájcsőnél rögzítik a zsákmányt, amely innen a szájcsövön keresztül haladva lassan eljut az űrbél gasztrális üregnek nevezett részébe. A vízibolha megemésztése a gasztrális üregből nyíló, az ernyő pereme felé vezető sugárirányú csatornákban fejeződik be (15. ábra).

Irodalom

Kriska Gy., Lőw P. (2012) Biológia érettségire felkészítő. Állati szervezetek. Nemzeti Tankönyvkiadó, 222. o. + DVD

Kriska Gy. (2022) Édesvízi gerinctelenek Közép-Európában. Flaccus Kiadó, 560 o.

http://bszm.elte.hu/vizi-gerinctelenek/index.html