Biológiatanár

Az ágascsápú rákok gyakori képviselője a nagy vízibolha, amelynek egyedeit tavacskák vízéből gyűjthetjük be sűrűszövésű hálóval, de a díszhalárusok is többnyire ezt a fajt árusítják élő haleleségként. A legfeljebb 4 mm-es rákocska teste oldalról összenyomott.

A lefelé irányuló fej elülső része megnyúlt ormányt képez. Egyetlen nagyméretű, minden irányban mozgatható összetett szemük és egy apró pontszemük (naupliusz szem) van. Első csápjaik kisméretű, el nem ágazó érzékszervek. A második pár csáp elágazó, sörtékkel borított mozgásszervvé, ágascsáppá alakult, amelyekkel ritmikusan csapkodva, szökellve úsznak. Jellegzetes mozgásuk miatt kapták magyar nevüket. Rövid, begörbült törzsük szűrősertékkel borított, gyorsan csapkodó levéllábakat visel. Ezek a táplálékszerzés során a lebegő részecskéket szűrik ki a vízből, majd továbbítják a szájnyílás felé. A testet egy, a fej hátulsó részéből kiinduló köztakaró kettőzet, a hátpajzs borítja be kagylóhéjszerűen. A nőstényeknél a héj és a test között a hátoldalon található a költőüreg, ahol a peték fejlődnek. A költőüreg előtt látható a gyorsan lüktető, hordóalakú szív. Az ágascsápú rákoknál tavasszal és nyáron csak nőstényeket találunk, melyek petéiből – sokszor még az anyaállat költőüregén belül – 1–4 nap alatt nőstények kelnek ki (szűznemzés). Ha az idő hűvösebbre fordul, akkor a nőstények olyan petéket is termelnek, amelyekből hím egyedek kelnek ki. Így már megvalósulhat az ivaros szaporodás, amelynek eredménye mindig vastag falú, igen ellenálló tartóspete. Ennek egyik fajtája az aljzatra süllyed, míg a másik típus leválva az anyaállatról a felszínre emelkedik. Ősszel nagy tömegben sodródnak a part mentén a szélsőséges viszonyokat is jól elviselő tartóspeték.

Fotók: Kriska György

Irodalom

Kriska Gy., Lőw P. (2012) Biológia érettségire felkészítő. Állati szervezetek. Nemzeti Tankönyvkiadó, 222. o. + DVD